Egy kis kapcsolódás: Monte Cristo grófja

Üdvözlet a kedves olvasóimnak!

Ezúttal egy újabb élménybeszámoló következik, ahogy azt tőlem már megszokhattátok. Kicsit különleges írás lesz, hiszen kulturális eseményről fogok tudósítani ezúttal.

Mert – ahogy azt szemfüles követőim tudják is – színházrajongó vagyok, és ha nyílik rá lehetőség, szívesen öltök elegáns ruhát és megyek teátrumba. Cégünknél már jó időben kiplakátolják az ajkai és a veszprémi színházi évadok előadásait, így került képbe nálam két előadás feltétlen megtekintésének elhatározása. Meg kell vallani azt is, hogy általában kedves emlékeim is fűződnek a színi előadásokhoz, persze ezúttal a nagyon különleges memoárra esélyem se volt. Bár örültem volna, ha jóöcsém velem tart, és csapatunk egy Kis tesós mókát. Valahogy az utóbbi időben nagy kedvet érzek ehhez, persze Dodi kevésbé vonzódott kulturális élményekhez, így kénytelen-kelletlen elfogadtam a kísérőtlenséget. 

Egyébként az előadás napján sikerült minden egyéb elfoglaltságot átszerveznem (munka-vezetés), hogy ne csak nagyjából öt percem legyen elegáns ruhám magamraöltéséhez rendelkezésre álló időintervallum. És azért, hogy pozitív töltöttségem legyen, csodálatos ajándékot kaptam Gergőtől: egy utat Ajka-Noszlop-Ajka viszonylatban a sofőrködésemmel együtt. Az érzés leírhatatlanul klassz volt, hiszen régi titkos vágyam volt egy noszlopi tesztút úgy, hogy tanuló vagyok. 

És ezt a kezdeti varázst lehetett fokozni, hogy végiggurultam a Szabadság utcán, miközben jobbra-balra integethettem az ismerősöknek. Még a kis tolatásos fennforgás is belefért, mivel csak-csak sikerült megoldani a szituációt, még ha nem is feleltem meg a magam maximalista elvárásaimnak. Alapvetően azért ez volt az a napi momentum, ami felvezette kedvezőleg a színházat. Ha már egyszer kicsit kedvemet szegte, hogy egyedül vagyok kénytelen menni, és hogy várakozási időm is adódik. (Hja, ilyen szempontból lesz tökély, ha meglesz az a passzus és az a verda). Szóval hazaérkeződvén szépen, nyugodtan megebédeltem-uzsonnáltam, átöltöztem. A városban adódó holtidőt is klasszul hasznosítottam úgy vélem, gondolataim rendszerezésével. Kellett kicsit filozofálgatnom a múlton és a jövőn is, és talán erre remek volt a kínálkozó egyedüllét.

Kis esti levegőzést követően háromnegyed 7 után lépdeltem be a Városi Művelődési Központba, és foglaltam el helyem a színházteremben. Első meglepetésemet követően meg kellett állapítanom, hogy hátul kaptam ülőalkalmatosságot. De ezt ellensúlyozta Edit és húga jelenléte közvetlenül mellettem. És hát tulajdonképp a darab is pompázatosnak ígérkezett, bár meg kell mondanom, a zenés darabokat preferálom. Gazdag Tibor neve pedig reményre adott okot, hogy tényleg minőségi előadást láthat a nagyérdemű Monte Cristo grófjában, személyes tapasztalatom is ezt támasztotta alá.

El is következett a negyed 8, amikor is elsötétítették a termet, és felgördült a függöny. A színpad háttérdíszletében egy hajót imitáló emelvényt láthattunk, már ez megragadta a figyelmem, és valamelyest újra előre vetítette, hogy ez jó szórakozás lesz. 

Alexander Dumas regényéből készült zenés adaptáció középpontjában egy tengerészlegény áll, Edmond Dantes, akit irigyesei az eljegyzéséről citálnak bíróság elé, illetve innen később Napóleonnak kémkedés koholt vádja alapján kerül börtönbe évtizedekre. A zárkában összebarátkozik egy abbéval, aki kitanítja mindenféle tudományra, és nem utolsósorban, ő ülteti el a főhősben a bosszúállás gondolatát. 

A darab tehát a revans köré épül aztán a későbbiekben, hiszen Dantes visszatér szülővárosába dúsgazdag grófként, és sorra torolja meg az őt ért sérelmeket elvegyülve a francia előkelő társaságban. A történet nagyon magával ragadó volt számomra, kicsit ki is zökkentett a nagyjából 9 órára datált szünet, alig vártam ugyanis a folytatást. Nagyon tetszettek a korhű jelmezek is, és a színészi alakításokkal is maximálisan elégedett voltam. A mű aktuális mondanivalóját is elég hamar sikerült meglelnem, hiszen mai világunkban is dominál a pénzközpontúság sajnálatos módon. 

Ami viszont még különlegesebbé tette az előadást, hogy Shakespeare Rómeó és Júliájának örökbecsű klasszikusa is belekerült a cselekménysorba egy tiltott szerelem kapcsán. És ami még beleivódott a gondolataim közé, az Dantes befejező mondata: „Minden emberi bölcsesség belefér e szavakba: Várni és remélni!” 

Természetesen a vastaps nem maradhatott el ezúttal sem a majdnem három órás színművet lezárandó. A magam részéről tehát csak pozitívan szólhatok róla, abszolút magával sodró volt az előadás pergő színészi játékkal. Egy újabb élményt jelentett az egész. 
Ígérkezik még az ajkai évadban hasonló kedvező felhozatallal kecsegető darab, úgyhogy a kulturális mókulás is meglesz idén is. Addig pedig tovább várok és remélek! J A szövegelést pedig innen folytatom, kedveskéim! Viseltessetek türelemmel addig irántam és az olvasmány iránt is! Csokoládé addig is!