Zuhanórepülés

"...Álom, napfény, néhány szárnycsapás az ég, miért is várok még? Kell egy új állomás, hova eljuthatnék, mondd miért nem hív?"

Na igen, ez a zene nagyon illik a mostani hangulatomhoz. Nagyon keresem azt a valami mást...Nem igazán találom a megfelelő motivációt.

Munka terén a besokallás a jellemző, hiszen lényegében január-február során maratoni küzdéseket valósítottunk meg, és akkor a hibák kapcsán is rendre elő lett véve az ember lánya végtelenül goromba stílusban...ráadásul a saját dolgaimat csak toltam-toltam mindinkább odébb, míg mások síelésüket töltötték nyugodtan senki által sem zavartatva...és ezen egyenlőtlenség is hozzájárult ahhoz, hogy a szívből és lélekből visszavettem, miután megbecsülés nem létezik.

Vezetés se motivál úgy, mint eddig. Ráadásul hozományként ott is megjelenik egyfajta megfelelési vágy, és a kudarctól való félelem. Történik valami, amire reagálni kéne, és jön egyfajta blokk...attól való riadalom, hogy elrontom...hát végülis itthon a nyüstölés a meghatározó ("a te olyan hülye vagy"), munkában újabban szintén ("ne hülyéskedj, neked kéne a legjobban tudni"). Szóval az önbizalmammal vannak gondok. 

És magánélet se akaródzik úgy alakulni, ahogy jó lenne már! Zoli elég gyámoltalannak mutatkozott, és amikor újévre is csak két soros üzenetre futotta, már elfogyott a türelmem. Aggódtam, hogy hová tűnt, és akkor két mondat jut...kisebb türelmi idő után aztán befejezettnek tekintettem az ismerkedési folyamatot. Azóta sincs semmi hír róla.

Aztán előkerült Atis, a jóvágású építészmérnök, akivel szintén hosszasabb levelezés bontakozott ki. Egy idő után elkezdtem várni az üzeneteit, mivel egyre inkább közelebb kerültem hozzá a levelek alapján. Úgy éreztem, hogy végre jöhet valaki, aki a férfiakba vetett bizodalmam újra felépíti. És akkor puff! Két hónapos írogatásosdi után két mondattal elintézte ő is az egészet: a munka mellett nem tud ismerkedésre koncentrálni. Hát eléggé csalódott vagyok, mit ne mondjak! Valahogy mintha a párkapcsolat mentesség lenne nekem előirányozva, és ez mérhetetlenül elszomorít!!! És akkor a költői kérdés így bejegyzésem végére: lehetek-e ebben az életben boldog?