Üdvözlet a kedves olvasóimnak!
Megtörve a hallgatást, ezúttal egy újabb gördülő élményemet osztanám meg Veletek. :) Mint azt tudhatjátok, a nagy vezetési projektem még tartja magát, ám januárban jó munkás elfoglaltságok miatt estem ki a rutinból, míg februárban műszaki okokból kerültem parkolópályára (na jó, azért egy-egy etap azért bekerült a napirendbe, de a folyamatosság megszakajtódott).
Egy hosszabb kihagyást követően március elején keveredtem újra a vezetőülés közelébe. Erre a napra kiküzdöttem egy eltávot is omlóék kötelekéből. Meglepődve tapasztaltam, hogy főnök még helyeselte is a vizsgaszimulációs felvetésemet, illetve megállapította, hogy jót fog tenni. Most ezt nem tudom, mire értette, vagy a vezetésre, vagy arra, hogy hibákat vétettem a munka során...a lényeg viszont, hogy a tavalyról áthúzódó ki nem vett szabadságomat lecsúsztathattam egy olyan tevékenység érdekében, ami fontos számomra. Persze Gergővel is egyeztetnem kellett még, de elég ütemesen le is fixáltuk a hétfő délelőtti startolási időpontot, melyet már nagyon vártam.
El is érkezett eme nagy nap (2013. március 4.), ám már a reggeli készülődés se volt elég ütemes, így napszemüveget is otthon felejtve vágtáztam a buszjáratra. Röpke 12 perc alatt meg is tettem a Nagybogdány-Noszlop utat, bár hozzá kell tennem, hogy a buszmegállóban elég kapkodva vettem a levegőt. :) A lényeg, hogy kedvenc óvónénim társaságában utazhattam. Juliska néniről amúgy azt hitték útitársaim, hogy a nagymamám...:)
Ajkán aztán érzékeny búcsút vettünk Juliska nénivel egymástól, és gyors élelemszerző körútra indultam (mert ugye "nyáron kaját, télen ruhát"). Fél 10 körül aztán jött a megbízatás Gergőtől, hogy a slusszkulcsot igazán megszerezhetném gyorsítandó az indulást. Ennek megfelelően be is robbantam az elővételi pénztárba, ahol többszörösen rákérdeztem a jármű műszaki állapotára, és egyáltalán arra, hogy mehetünk-e Veszprémbe. Igazából én beértem volna szeretett Ajkámon belüli gépjárműközlekedéssel is, a lényeg a gyakorlaton lett volna! Végülis abban maradtunk, ha beindul a kocsi, akkor menjünk, kitétel annyi, hogy a motort ne állítsuk le!
A kocsiba helyet foglalva azért még egyszer rákérdeztem az útirányra akkor már Gergőtől, aki szenvedett még a megfázás okozta kellemetlenségektől...de meggyőzött, hogy irány Veszprém. És ötletként bedobta, hogy újítsunk útirányt is, és a Tapolca-Öcs-Pula-Nagyvázsony-Nemesvámos-Veszprém településeket érintve jussunk el a megyeszékhelyre vizsgaszigorú módban. :) Hát ettől is rettentően fellelkesedtem, annyira, hogy induláskor fel is ugrattunk a padkára, de gyorsan vissza is kapickálództunk az útra. A lámpáknál való besorolásnál egyből be is ugrott főnököm (Timi búcsúztatóján emlegette, hogy kettesben kanyarodunk!) mondata, amit meg-megmosolyogva alkalmaztam is. Szépen ment minden, amin meglepődtem, mivel vezetéstechnikailag idegen útvonalon hajtottam. Meg persze azt se tudtam hova tenni, hogy épp a sebességtúllépés miatt kapok intőt Gergőtől. :) Na igen, miből lesz a cserebogár, amikor a kezdetekkor a békés negyvenes tempóra voltam kalibrálva...:) És mennyire kellett az az esős augusztusi nap, amikor Ajka-Kolontár-Devecser-Magyarpolány-Ajka kört csapattuk...:)
Szóval nem gondoltam volna, hogy valaha a sebesség miatt kapok a buksimra. A kanyargós út viszont nagyon tetszett, és kicsit a múltban találtam magam újfennt (mivel a régi Skodánkkal gyakran mentünk arra Anyát meglátogatni Füreden). A nap is gyönyörűen sütött lelkemet melengetve. :) Úgyhogy kirándulásunkat nagyon élveztem, hiszen a társaság is remek volt.
Veszprémbe beérve aztán kis szünet beiktatását tűztük ki célul. A város határában újra csak a sebesség túllépése miatt lettem figyelmeztetve. Onnantól azért próbáltam figyelni erre. Meg mindenre, ami a korábbiakban hibaként jelentkezett, így a buszsávot gondosan elkerültem, körforgalmak előtt időben visszaváltottam, és a bejutással se vártam annyit, szóval éreztem valamiféle fejlődést. Meg új problémákat is felfedeztem, mint például a lámpás kereszteződéseknél a sárga jelzésen való áthaladás megengedettségét vagy tiltódását.
A szünet előtti utolsó feladat egy parkolás lett volna, kedvenc tolatós módozaton. A mögöttes forgalom miatt azonban újra csak meginogtam, és kicsit belassultam. Gergő persze noszogatott rendszeresen, illetve a parkolóban kielemezte nekem a szituációt. :) Majd a pihenőidőben magam is átgondoltam, mit hogy kellett volna. Láttam azért csudákat, a szomszéd helyre parkoló hölgy megindulása nem volt könnyed, kétszer is lefulladt. És ez önbizalomnövelőként hatott.
A szünet utáni első nekifutásban a parkolás szépítését kaptam feladatnak, ami sikerült is, bár meg kell jegyeznem, hogy ezt a parkolót nem szeretem a maga meredeksége okán. :) Majd a gyalogosátkelővel gyűlt meg a bajom, a Lovassy előtti nem igazán látszott zebrának. És hogy a koncentrációzavar teljes legyen egy piroson is átgurultam majdnem, ez volt az első eset, hogy igazán határozottan bele kellett fékeznie Gergőnek. Azért próbáltam magam összekalapálni gyorsan, ám ez nem igazán sikerült, mivel az egyik keresztőzésben nem ütemesen váltottam vissza, és lefulladtunk. Akkor már meg is ijedtem, hogy a piros-sárga jelzésig nem tudunk újraindulni, ám ez akkor sikerült. Az Egyetem u.-Stadion u. találkozásánál már nem volt szerencsénk, túlfékeztem a gépjárművet, és ismét lefulladt az emelkedőn. Újraindíthatatlanul. Mögöttünk meg rendőrök álltak, volt is minden bajom, amikor elég határozott utasítással ki lettem parancsolva a kocsiból. De persze, hogy még az öv is beakadt, így az ütemességgel voltak problémák...a helycserés támadással annyit sikerült elérni, hogy a jármű két kerékkel a járdán állt. A magam részéről még mindig totál félelemben éltem, Gergő próbált nyugtatni. Majd pár telefon után és a távolság felmérését követően arra jutott, hogy vissza kéne tolni az autót az Ördökárok utcába. Ehhez egy járókelő srác segítségét is igénybe kellett venni, miután a helyi autósiskolák növendékeinek és oktatóinak hiába is integettünk.
Végülis sikerült betolni a járművet a kis utcába, ám az utca közepén se állhattunk meg, úgyhogy szépen le kellett parkolni. Amikor már azt hittem, hogy megvagyunk, és a járókelő srácot is elküldtem megköszönve a segítségét, Gergő észlelte, hogy nagyon közel van a padkához a hátsó kerék, így toláncolhattuk távolabb. Na, a vezető szerepet onnantól nem adta vissza. Indítgatta a kocsit, indítgatta, nem történt semmi. :S S mivel kiderült, hogy a mentőegység csak 1 óra körül tud indulni, így adódott időnk bőségesen. Nem, nem akartam hazajönni busszal, és otthagyni csapot-papot, ez amúgy se jellemző rám. Mondjuk kínosan is éreztem magam, amiért megpusztult alattam a verda...és ez az egész helyzet kialakult. Gergő képviselte az ellenoldalt. :)
És hangulatosan megejtettük az ebédet az autóban. Még jó, hogy volt nálam sajtos kifli. :) Majd a gyönyörű napsütésben sétálni indultunk, és kielemeztük az egész szituációt. Megint le lettem osztva, hogy felejtsem el, hogy magamra veszem ezt a hibát...eleve el se kellett volna nagyon jönnünk. Na igen, végülis kétszer kérdeztem...(talán létezik a 7. érzékem?:)). Mert azért a lefulladás létezik még 100 év rutinnal rendelkezőnél is...persze nosztalgikus érzések is megkörnyékeztek séta közben, mert bevillant, hogy arrafelé Mátéval is sokat mászkáltunk. :)
Végülis az egész ledöglős helyzet többszörösen megtárgyalásra került, talán annak köszönhető, hogy meg tudtam nyugodni. Gergő viszont kicsit ideges lett, hogy hogy jut haza időben, fél 4-re a tanfolyamra...mert kettőkor még mindig strázsáltunk a kocsi körül...Negyed 3 is lett, mire megérkezett a vontató gépjármű. Hát legnagyobb meglepetésre "Nagytalpú" Zoli jött, akkor azt kívántam, csak nyílna meg a föld, és süllyednék el. Persze, hogy ez se fog titokban maradni volános körökben...A rákötések és helyzetelemzéseket követően bepaterolódtam a teherautóba (mentem volna ugyanis busszal is, a lényeg az volt, hogy Gergő hazajusson időben). Na, egyszercsak megindult a jármű, Zoli addig-addig pisztergálta, míg életre kelt. Meg is állapítottam magamban, hogy most már tuti biztos, hogy utál a kocsi...ment is, mint a parancsolat, elég hamar ki is talált a látómezőből is. Közben Gergő információkat próbált szerezni autókról (dízel vs. benzines), ezzel is segítve nekem egy későbbi időpontban esedékes döntésben. :)
Egyébként Herendig ment szépen a kicsikocsi, ott aztán egy emelkedőn megadta magát Zolinak is. Így elhessegethettem azt a gondolatot, hogy csak engem nem szeret az autó. Egész egyszerűen nem volt 100% műszaki szempontból. Zoli azért a többszörös rákötések után is indítgatta, de nem tudta újralőni. Úgyhogy Ajkáig vontatás következett...majd miután a busz is kifordult az orrom előtt, így időmilliomos lettem újra. Ez nagyon nem az én napom volt. Persze Gergő megpróbált nyugtatni még a végén is...hát nem mondom, hogy sikerült, mivel a hibák is bántottak.
Talán másnap sikerült rendeznem picit a gondolataimat, mikor is szabadság után a főnök újra csak feladatot adott. És nekem, holott egyáltalán nem kötődött ez a munkakörömhöz...szóval agytekervényeimet át kellett állítani. Illetőleg vártam a fejleményeket autóügyben. Persze az körvonalazódott, hogy a héten vezetés nem nagyon lesz egyéb elfoglaltságaim okán se (nőnap, bál)...
No, de előbbiekről is kéne pár sort összegereblyéznem, úgyhogy most be is fejezem eme posztomat. A következő írásomig türelmeteket kérném! Addig is a legjobbakat mindenknek!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése