"MÉG MEG SEM SZÜLETSZ, AZ ÉLET SEMMI, DE A TE DOLGOD, HOGY ÉRTELMET ADJ NEKI! ÉS AZ ÉRTÉK SEMMI MÁS, MINT AZ ÉRTELEM, MELYET TE VÁLASZTOTTÁL! "
***
Üdvözlet a kíváncsiskodóknak!
Most akkor következzék a beígért tudósítás a második diplomaátadó ceremóniáról! A heti készülődésről már olvashattatok itt, ezekből a napokból igazán a keddet és a pénteket emelném ki, az izgalom ekkor tetőzött.
S elérkezett a nagy nap, 2010. július 10-e, szombat. Reggel korán ébredtem, bár az éjszaka eléggé nyugtalanra sikeredett, szárnyaló gondolataim meg kellett fékezni, ami nem ment egyszerűen. Így pár óra alvással kellett beérnem, ám ehhez képest üdén ugrottam ki az ágyikóból negyed 7 után kicsivel. Legelőször is Anyától tudakoltam, hogy miben lehetek még segítségére, de eléggé feszültnek tűnt, és a válasz is elküldős jellegű volt. Így aztán a vendégfogadásra készültem leginkább amellett, hogy ellenőriztem, mindent becsomagoltam-e (okulva az előzményekből). Anya pedig ez idő alatt sütögette a fasírt ("többes számban: fák sírtak" - by Tillcsi) gombóckákat, hogy hazajövetelünkkor lehessen étkezni. Közben pedig el-eleresztett egy ius murmurandi-t ránk vonatkozóan, bár gondolom, csak ideges volt az esemény miatt, illetve Nála is dominált a maximalizmus. :D Na, de hogy ne tűnjön el a lelkesedésem a korholások miatt, így elillantam készülődni. Persze többszörösen fel is lettem erre szólítva Édes szülém által.
S nem is sokára hívott Kedvesem, hogy bizony-bizony elindultak otthonról. Így aztán kicsit gyorsítanom kellett a cihelődési metóduson. :D Dodi öcskös nagyjából a hívással egyidőben kelt fel, egyből öltözködhetett is, ami nem volt épp zökkenőmentes a feszült hangulat miatt. Végül háromnegyed 8-ra készen lett mindenki saccperkábéra. Miután kiegészítőkkel is felszerelkeztem, már nyithattam is az ajtót Tillcsiéknek, persze, mi mi mindig tárt kapukkal várjuk őket. :D
Meg is érkeztek még 8 előtt, le voltam nyűgözve, mennyire elegánsak. Sőt, Kedvesem az amúgy is fess megjelenést egy nyakkendővel fokozta. A lakásban aztán ajándékoztak nem kis ámulatomra. Nagyon tetszett a diplomás sityakban feszítő bagoly, ami mellé Marcsi egy gyönyörűséges Paul Sarte idézetet olvasott fel, melyet bejegyzésem mottójául is választottam. Illetőleg további kedves szavak is elhangzottak. Ezek együttesen nagyon megfogtak.
Amikor pedig Tillcsi elővett egy dobozkát, teljesen meghatódtam. Valahogy úgy éreztem, nagyon nem érdemlem én meg ezt az egészet! Küszködtem is a könnyekkel rendesen. A dobozka ékszert rejtett, szépséges fülbevalót, amelyet azonnal viselni is kezdtem nagy-nagy hálálkodás közepette.
Gondolataim aztán elterelődtek az előkóstolászokra, és a kínálgatásokra, ám senki se fogyasztott. Lehet, mindenki Anya lábbelipróbájára koncentrált. :D Negyed 9-hez közelítvén ellenőriztem még Kedvesem segítségével, hogy mindent elcsomagoltam-e., mindent rendben talált a közjegyzői minőségben eljáró Tillcsim. :D
A busz kicsit késett, bár annak én örültem is kicsit, lévén, hogy akkor a következő faluban nem volt mód a kiállásra. Kicsit megosztódott a társaság itt is (mint ahogy a felvezető beszélgetések során nálunk is), mi elöl foglaltunk helyet, míg a többiek hátul. Ám rendkívül hangulatosan telt az utazás, esküvős hangulatom fokozódott, kis lámpalázamat pedig Tillcsi és Dodi oldotta a pajzánabbnál pajzánabb megjegyzésekkel, miután az öcskös is előremászott.
Negyed 11 körül érkeztünk meg Győrbe, ahol kis tanácstalanság lett úrrá rajtunk a továbbiakat illetően, hiszen rengeteg idő állt rendelkezésünkre a délután 2 órási kezdésig. Lassan andalogtunk keresztül a sétálóutcán, akkor már éreztük, hogy borzasztó meleg lesz. Az egyetem területére érve Anya aztán előreloholt, és kérdés nélkül ment toronyiránt elvileg padot kutatva. Már majdnem Likócson kötött ki, amikor megkérdezett minket, hogy merre tovább. Ezen kis séta annak volt köszönhető, hogy 11-kor még nem volt nyitva az Új Hullám nevű étterem. Közben "az éhes vagyok" kórusmű azért felhangzott már, így kis ius murmurandit követően visszafordultunk "Likócsról", célba véve az éttermet. Ahol első és egyedüli vendégekként foglalhattunk helyet, és várhattuk a pincér kisasszonyt. Megvallom, kicsit aggódtam, hogy Kedvesem előrehozta az inzulint, ennek lehetséges hatásai miatt elsősorban. Dodit pedig sajnáltam, amiért egy somlóin kívül mást nem juttathatott bendőjébe, mivel úgy állapodtunk meg, hogy Julcsival együtt falatoznak majd ők, míg én lebonyolítom fotózkodási kötelezettségeimet.
Kisvártatva szervírozásra is került a rántott szelet illetve a paprikáscsirke nokedlivel, melyet jóízűen elfogyasztottunk. Szokás szerint rám kellett várni, ám a megfontolt étkezési metódosum jól is jött, annyival kevesebbet őgyelegtünk a hőségben. :D Fél 12-kor Dodi Julcsi elé sietett, én pedig szintidőnek ekkor már a fél 1-et jelöltem meg, hogy addigra végezzek az ebédeléssel. :D Ez teljesült is, át is vonultunk az egyetemre, ahol én átöltöztem. Majd ifjak értesítését követően talárbérlésbe fogtam, míg a család kinnt várakozott.
Meg is lepődtem, hogy a sorban ismerősökre bukkantam, illetve hogy az adminisztrációt Timi végezte. A talárt most is csodálatosnak találtam, bár a méretén variáltam valamelyest, tükör hiányában pedig egy host-tól kérdeztem, hogy milyen a ruhadarab rajtam. Magától az almanach-fényképezéstől többet vártam, bár lehet, PR-fogás volt az egész. Ugyanis semmiféle beállítás nem készült, csupán helyet kellett foglalnom, és már kattant is a masina. Innen távozóban aztán Kriszti nevű szaktársam penderült mellém, akiről sejtettem, hogy anyai örömök elé néz, menten gratuláltam is neki személyesen.
Majd begyűjtöttem családomat, és kezdetét vehette a fotózkodás. Ez a kis csalantusz azért szükségeltetett, mert félő volt, hogy a 16.40-es hazamenő járatot nem érjük el, ha utólag készülnek el ezek a képeket. S hát valljuk meg, kapóra jött, hogy van már egy diploma a birtokomban. :) Így mindenkivel pózoltam az Egyetemi Csarnok előtt, párosan, páratlanul, privát fotósaim (Zoli és Dodi) pedig rendületlen kattintgattak. :)
Majd fél kettő felé bevonultunk a Csarnokba, ahol javasoltam a nem lelátón történő helyfoglalást, okulva ez előző rossz tapasztalatokból. :) Persze a fényképezés itt is elmaradhatatlannak mutatkozott, főleg, mivel képmániás vagyok. :) Bár itt már csak Kedvesem, és Dodi voltak kaphatóak a pózolásra, s Julcsi meg a fotómasinázásra. Köszönet neki is ezért. Kicsit furán is hatott, amikor nem akart helyet foglalni a sorban a családi fotó kedvéért. Végül aztán csak-csak odacsücsült. :)
Nem nagyon értettem, hogy ifjú titánunknak és titaninájának miért kellett elvonulnia épp a lelátóra, de hát biztos okkal történt. :) Majd rituális kézszorítás (házi áldás Ászéknál ellensúlyozandó Dodi "csak aztán ügyesen bukjál fel" kívánságát) és némi szőlőcukker magamba vételményezést követően elfoglaltam előre kijelölt helyem, melynek megtalálásában most is hostessek segítettek. Örömmel konstatálltam, hogy Kriszti szaktársam nem ül tőlem messze, rögtön beszélgetésbe is fogtunk, illetve eközben kis topán és ruhaigazítást is véghezvittem. Kaptuk az infót, hogy vonuljunk a Tanulmányi Osztály asztalához valami aláírás kedvéért, így odaballagtunk Krisztivel. Fantasztikus élményként hatott, hogy megrúgott a kisfia, amikor pocisimit tartottam (amire meg alapból ellenállhatatlan késztetést éreztem) ! :) Végül nekem aláírni nem kellett, bár Csilla néni (az ügyintéző hölgy) egyből megismert, ami hízelgő!
Amíg ott ültünk várva a kezdést, megfogalmazódott bennem újra a folytatás, vagyis egy új álom. Ez az előzőn is épp így esett, mindenképp akartam a kiegészítő egyetemi szakot. Most pedig szeretnék szert tenni doktori címre (saját jogon ám!), vagyis pontosítani kell, mindig is akartam. :D A jog anno annak idején nem volt véletlen. :D
Amikor az egyetem Kautz Gyula Gazdaságtudományi Karának vezetősége bevonult a fanfárra, elkezdett remegni a lábam és majdnem a mécses is eltörött. Itt éreztem az esemény jelentőségét újra, és ekkor kezdtem el felfogni ténylegesen is, hogy hamarosan megkapom a második oklevelemet. :)
A Himnusz eléneklését követően került sor a beszédekre, amelyek közül csupán a rektoréval voltam elégedett, a családi támogatásra tett utalásán el is érzékenyültem, és gondoltam egyből Anyára, illetve Kedvesemre is. Dékánunkról pedig nem tudtam eldönteni, milyen álomvilágot mutat be nekünk, nem igazán érzékeltem, hogy Győr annyira számít az egyetemen végzettekre (lásd elutasító pályázatok!). Itt sírógörcs is megkörnyékezett. A nagy családalapításra való felszólítás ütött negatív értelemben.
A beszédek idején fedeztem fel, hogy egyetemi konzulensem, Norbert ott ül kicsivel előttem, és az is egyértelművé vált, hogy elsőként fogjuk mi kezünkbe venni a diplomát. A szokásos zenei betétet követően átadták a Pro Auditorius kitüntetéseket (Dodi megnevezésben "aranycsavar-díj"), azon hallgatóknak, akik közösségi munkában jeleskedtek tanulmányaik mellett.
Majd eljött a mi időnk, azaz hogy felkerekedtünk, és vártuk a nagy pillanatot, mikor szólítanak színpadra. Az első osztóhoz képest kissé csalódást jelentett, hogy az úr/úrhölgy titulus nem biggyesztették oda a neveinkhez, bár a zene azért ismerős volt. A színpadra vezető 5 lépcsőfokot nehezen tettem meg, koncentrálva, de megállást jelző vonalat nem találtam ebben az emelkedett hangulatban. Meglepődtem, hogy gratuláció előtt a nyelvvizsgát kezdte röviden forszírozni a dékán. Színpadról lefelé pedig majdnem elvétettem a lépcsőt. Helyemet is nehezen találtam meg, annyira elvarázsolódtam. :) Ezt követően vártuk az esemény végét, meg azt, hogy képzeletbeli talársityakunkat a levegőbe dobhassuk. :)
Fél 4 előtt kicsivel mindenki megkapta a diplomáját, elénekeltük a Szózatot, a vezérkar kivonult. Ennél a jelenetnél megint a könnyekkel küzdöttem. Amúgy lezáratlannak éreztem a ceremóniát, csupán egy idézet került kivetítésre, a nagy tűzijáték elmaradt (merthogy az előzőn az jelentette a befejezést).
Elég hamar megtaláltam a talár-leadási helyszínt, ahol Anya már sort is állt nekem, kicsit sürgetett is, pedig időnk adódott a buszig. Timihez kerültem ismét, aki ekkor elhalmozott jókívánságokkal. Majd Julcsi átadta ajándékát, amin alaposan meglepődtem, de nagyon tetszett is a végtelenül egyszerű csokor, melyeket Raffaello bonbonkákkal erősítettek meg. :)
Kis logisztikai zűrzavar keletkezett, választott családomat kellett felkutatni a tömegben. Ezt Dodival magunkra is vállaltuk, miután a telefonok kikapcsolt állapotban leledztek. Hamar előkerültek Kedvesemék, Tillcsi egyből gratulált is újra. Marcsi átöltözését követően még pózoltunk kicsit, erre remek helyszínt javasolt Dodi. Zoli és Anya kicsit sietett ezzel, mert egyből megálltak egy nem jóképű bokornál. :D Kétségtelen, hogy az öcsikém a Széchenyi-szoborral elegáns hátteret gondolt ki.
Fényképezkedést követően lassan leballagtunk a pályaudvarra, miközben az értékelést is megejtettük. Ekkor került elő a doktor megnevezés is, ami egy álom lenne. Őszintén szólva azt rossz néven vettem, hogy az ifjak (Dodi és Julcsi) előrerohantak, széttörve ezzel a családi egységvonulást. S hogy kaland is legyen, egy óvatlan mozdulatot sikerült tennem, aminek hatására kibicsaklott a bokám. Szerencsére Kedvesem nem rántottam magammal, sőt, Tillcsi menekített meg a teljes elbukástól. Azért alakításom riadalmat keltett, kicsit vissza is kellett venni a tempóból a fájdalom miatt. A járatra még várni kellett, szerencsére jó társaságban repült az idő, a fél óra pikk-pakk eltelt. Az utazás is hangulatosnak minősíthető, Kedvesemmel elemeztük az egész ceremóniát. Ifjak viselkedése kicsit idegesített mondjuk a hazaút során, mint ahogy Zolit is.
Negyed 7 után nem sokkal érkeztük meg szerény hajlékunkba, ahol aztán kisebb fogadást tartottunk volna terv szerint. Végül ebből a pezsgős koccintás valósult meg, amiről Dodiék majdnem megint lemaradtak, ha nem vagyok résen, és nem hívom őket a társaságba. Lakodalmi hangulatom visszatért, mert csomagoltam a süteményekből Kedveseméknél, miután nem nagyon kóstolták meg a finomságokat, illetve mert készültünk. 7 óra körül aztán Marcsiék hazatértek, mi pedig vacsoráztunk, és értékeltünk tovább.
Összességében azt kell mondanom, hogy sok tekintetben alulmaradt a második ceremónia az elsőhöz viszonyítva, ám sok vonatkozoásban viszont felülműlta azt. Emlékezetes esemény marad, az biztos! Köszönet a résztvevőknek, és Anyának, aki nélkül tényleg nem jutotttam volna idáig. KÖSZÖNÖM MÉGEGYSZER IS A FELTÉTLEN TÁMOGATÁST S BIZALMAT! Az olvasóknak pedig a türelmet, hogy terjedelmes írásom végigkövették. Egy másik perspektíváért látogassatok el ide: http://powerfox120.blogspot.com/2010/07/diplomaoszto.html
S elérkezett a nagy nap, 2010. július 10-e, szombat. Reggel korán ébredtem, bár az éjszaka eléggé nyugtalanra sikeredett, szárnyaló gondolataim meg kellett fékezni, ami nem ment egyszerűen. Így pár óra alvással kellett beérnem, ám ehhez képest üdén ugrottam ki az ágyikóból negyed 7 után kicsivel. Legelőször is Anyától tudakoltam, hogy miben lehetek még segítségére, de eléggé feszültnek tűnt, és a válasz is elküldős jellegű volt. Így aztán a vendégfogadásra készültem leginkább amellett, hogy ellenőriztem, mindent becsomagoltam-e (okulva az előzményekből). Anya pedig ez idő alatt sütögette a fasírt ("többes számban: fák sírtak" - by Tillcsi) gombóckákat, hogy hazajövetelünkkor lehessen étkezni. Közben pedig el-eleresztett egy ius murmurandi-t ránk vonatkozóan, bár gondolom, csak ideges volt az esemény miatt, illetve Nála is dominált a maximalizmus. :D Na, de hogy ne tűnjön el a lelkesedésem a korholások miatt, így elillantam készülődni. Persze többszörösen fel is lettem erre szólítva Édes szülém által. S nem is sokára hívott Kedvesem, hogy bizony-bizony elindultak otthonról. Így aztán kicsit gyorsítanom kellett a cihelődési metóduson. :D Dodi öcskös nagyjából a hívással egyidőben kelt fel, egyből öltözködhetett is, ami nem volt épp zökkenőmentes a feszült hangulat miatt. Végül háromnegyed 8-ra készen lett mindenki saccperkábéra. Miután kiegészítőkkel is felszerelkeztem, már nyithattam is az ajtót Tillcsiéknek, persze, mi mi mindig tárt kapukkal várjuk őket. :D
Meg is érkeztek még 8 előtt, le voltam nyűgözve, mennyire elegánsak. Sőt, Kedvesem az amúgy is fess megjelenést egy nyakkendővel fokozta. A lakásban aztán ajándékoztak nem kis ámulatomra. Nagyon tetszett a diplomás sityakban feszítő bagoly, ami mellé Marcsi egy gyönyörűséges Paul Sarte idézetet olvasott fel, melyet bejegyzésem mottójául is választottam. Illetőleg további kedves szavak is elhangzottak. Ezek együttesen nagyon megfogtak.
Amikor pedig Tillcsi elővett egy dobozkát, teljesen meghatódtam. Valahogy úgy éreztem, nagyon nem érdemlem én meg ezt az egészet! Küszködtem is a könnyekkel rendesen. A dobozka ékszert rejtett, szépséges fülbevalót, amelyet azonnal viselni is kezdtem nagy-nagy hálálkodás közepette.
Gondolataim aztán elterelődtek az előkóstolászokra, és a kínálgatásokra, ám senki se fogyasztott. Lehet, mindenki Anya lábbelipróbájára koncentrált. :D Negyed 9-hez közelítvén ellenőriztem még Kedvesem segítségével, hogy mindent elcsomagoltam-e., mindent rendben talált a közjegyzői minőségben eljáró Tillcsim. :D
A busz kicsit késett, bár annak én örültem is kicsit, lévén, hogy akkor a következő faluban nem volt mód a kiállásra. Kicsit megosztódott a társaság itt is (mint ahogy a felvezető beszélgetések során nálunk is), mi elöl foglaltunk helyet, míg a többiek hátul. Ám rendkívül hangulatosan telt az utazás, esküvős hangulatom fokozódott, kis lámpalázamat pedig Tillcsi és Dodi oldotta a pajzánabbnál pajzánabb megjegyzésekkel, miután az öcskös is előremászott.
Negyed 11 körül érkeztünk meg Győrbe, ahol kis tanácstalanság lett úrrá rajtunk a továbbiakat illetően, hiszen rengeteg idő állt rendelkezésünkre a délután 2 órási kezdésig. Lassan andalogtunk keresztül a sétálóutcán, akkor már éreztük, hogy borzasztó meleg lesz. Az egyetem területére érve Anya aztán előreloholt, és kérdés nélkül ment toronyiránt elvileg padot kutatva. Már majdnem Likócson kötött ki, amikor megkérdezett minket, hogy merre tovább. Ezen kis séta annak volt köszönhető, hogy 11-kor még nem volt nyitva az Új Hullám nevű étterem. Közben "az éhes vagyok" kórusmű azért felhangzott már, így kis ius murmurandit követően visszafordultunk "Likócsról", célba véve az éttermet. Ahol első és egyedüli vendégekként foglalhattunk helyet, és várhattuk a pincér kisasszonyt. Megvallom, kicsit aggódtam, hogy Kedvesem előrehozta az inzulint, ennek lehetséges hatásai miatt elsősorban. Dodit pedig sajnáltam, amiért egy somlóin kívül mást nem juttathatott bendőjébe, mivel úgy állapodtunk meg, hogy Julcsival együtt falatoznak majd ők, míg én lebonyolítom fotózkodási kötelezettségeimet.
Kisvártatva szervírozásra is került a rántott szelet illetve a paprikáscsirke nokedlivel, melyet jóízűen elfogyasztottunk. Szokás szerint rám kellett várni, ám a megfontolt étkezési metódosum jól is jött, annyival kevesebbet őgyelegtünk a hőségben. :D Fél 12-kor Dodi Julcsi elé sietett, én pedig szintidőnek ekkor már a fél 1-et jelöltem meg, hogy addigra végezzek az ebédeléssel. :D Ez teljesült is, át is vonultunk az egyetemre, ahol én átöltöztem. Majd ifjak értesítését követően talárbérlésbe fogtam, míg a család kinnt várakozott.
Meg is lepődtem, hogy a sorban ismerősökre bukkantam, illetve hogy az adminisztrációt Timi végezte. A talárt most is csodálatosnak találtam, bár a méretén variáltam valamelyest, tükör hiányában pedig egy host-tól kérdeztem, hogy milyen a ruhadarab rajtam. Magától az almanach-fényképezéstől többet vártam, bár lehet, PR-fogás volt az egész. Ugyanis semmiféle beállítás nem készült, csupán helyet kellett foglalnom, és már kattant is a masina. Innen távozóban aztán Kriszti nevű szaktársam penderült mellém, akiről sejtettem, hogy anyai örömök elé néz, menten gratuláltam is neki személyesen.
Majd begyűjtöttem családomat, és kezdetét vehette a fotózkodás. Ez a kis csalantusz azért szükségeltetett, mert félő volt, hogy a 16.40-es hazamenő járatot nem érjük el, ha utólag készülnek el ezek a képeket. S hát valljuk meg, kapóra jött, hogy van már egy diploma a birtokomban. :) Így mindenkivel pózoltam az Egyetemi Csarnok előtt, párosan, páratlanul, privát fotósaim (Zoli és Dodi) pedig rendületlen kattintgattak. :)Majd fél kettő felé bevonultunk a Csarnokba, ahol javasoltam a nem lelátón történő helyfoglalást, okulva ez előző rossz tapasztalatokból. :) Persze a fényképezés itt is elmaradhatatlannak mutatkozott, főleg, mivel képmániás vagyok. :) Bár itt már csak Kedvesem, és Dodi voltak kaphatóak a pózolásra, s Julcsi meg a fotómasinázásra. Köszönet neki is ezért. Kicsit furán is hatott, amikor nem akart helyet foglalni a sorban a családi fotó kedvéért. Végül aztán csak-csak odacsücsült. :)
Nem nagyon értettem, hogy ifjú titánunknak és titaninájának miért kellett elvonulnia épp a lelátóra, de hát biztos okkal történt. :) Majd rituális kézszorítás (házi áldás Ászéknál ellensúlyozandó Dodi "csak aztán ügyesen bukjál fel" kívánságát) és némi szőlőcukker magamba vételményezést követően elfoglaltam előre kijelölt helyem, melynek megtalálásában most is hostessek segítettek. Örömmel konstatálltam, hogy Kriszti szaktársam nem ül tőlem messze, rögtön beszélgetésbe is fogtunk, illetve eközben kis topán és ruhaigazítást is véghezvittem. Kaptuk az infót, hogy vonuljunk a Tanulmányi Osztály asztalához valami aláírás kedvéért, így odaballagtunk Krisztivel. Fantasztikus élményként hatott, hogy megrúgott a kisfia, amikor pocisimit tartottam (amire meg alapból ellenállhatatlan késztetést éreztem) ! :) Végül nekem aláírni nem kellett, bár Csilla néni (az ügyintéző hölgy) egyből megismert, ami hízelgő! Amíg ott ültünk várva a kezdést, megfogalmazódott bennem újra a folytatás, vagyis egy új álom. Ez az előzőn is épp így esett, mindenképp akartam a kiegészítő egyetemi szakot. Most pedig szeretnék szert tenni doktori címre (saját jogon ám!), vagyis pontosítani kell, mindig is akartam. :D A jog anno annak idején nem volt véletlen. :D
Amikor az egyetem Kautz Gyula Gazdaságtudományi Karának vezetősége bevonult a fanfárra, elkezdett remegni a lábam és majdnem a mécses is eltörött. Itt éreztem az esemény jelentőségét újra, és ekkor kezdtem el felfogni ténylegesen is, hogy hamarosan megkapom a második oklevelemet. :)
A Himnusz eléneklését követően került sor a beszédekre, amelyek közül csupán a rektoréval voltam elégedett, a családi támogatásra tett utalásán el is érzékenyültem, és gondoltam egyből Anyára, illetve Kedvesemre is. Dékánunkról pedig nem tudtam eldönteni, milyen álomvilágot mutat be nekünk, nem igazán érzékeltem, hogy Győr annyira számít az egyetemen végzettekre (lásd elutasító pályázatok!). Itt sírógörcs is megkörnyékezett. A nagy családalapításra való felszólítás ütött negatív értelemben.A beszédek idején fedeztem fel, hogy egyetemi konzulensem, Norbert ott ül kicsivel előttem, és az is egyértelművé vált, hogy elsőként fogjuk mi kezünkbe venni a diplomát. A szokásos zenei betétet követően átadták a Pro Auditorius kitüntetéseket (Dodi megnevezésben "aranycsavar-díj"), azon hallgatóknak, akik közösségi munkában jeleskedtek tanulmányaik mellett.
Majd eljött a mi időnk, azaz hogy felkerekedtünk, és vártuk a nagy pillanatot, mikor szólítanak színpadra. Az első osztóhoz képest kissé csalódást jelentett, hogy az úr/úrhölgy titulus nem biggyesztették oda a neveinkhez, bár a zene azért ismerős volt. A színpadra vezető 5 lépcsőfokot nehezen tettem meg, koncentrálva, de megállást jelző vonalat nem találtam ebben az emelkedett hangulatban. Meglepődtem, hogy gratuláció előtt a nyelvvizsgát kezdte röviden forszírozni a dékán. Színpadról lefelé pedig majdnem elvétettem a lépcsőt. Helyemet is nehezen találtam meg, annyira elvarázsolódtam. :) Ezt követően vártuk az esemény végét, meg azt, hogy képzeletbeli talársityakunkat a levegőbe dobhassuk. :) Fél 4 előtt kicsivel mindenki megkapta a diplomáját, elénekeltük a Szózatot, a vezérkar kivonult. Ennél a jelenetnél megint a könnyekkel küzdöttem. Amúgy lezáratlannak éreztem a ceremóniát, csupán egy idézet került kivetítésre, a nagy tűzijáték elmaradt (merthogy az előzőn az jelentette a befejezést).
Elég hamar megtaláltam a talár-leadási helyszínt, ahol Anya már sort is állt nekem, kicsit sürgetett is, pedig időnk adódott a buszig. Timihez kerültem ismét, aki ekkor elhalmozott jókívánságokkal. Majd Julcsi átadta ajándékát, amin alaposan meglepődtem, de nagyon tetszett is a végtelenül egyszerű csokor, melyeket Raffaello bonbonkákkal erősítettek meg. :)Kis logisztikai zűrzavar keletkezett, választott családomat kellett felkutatni a tömegben. Ezt Dodival magunkra is vállaltuk, miután a telefonok kikapcsolt állapotban leledztek. Hamar előkerültek Kedvesemék, Tillcsi egyből gratulált is újra. Marcsi átöltözését követően még pózoltunk kicsit, erre remek helyszínt javasolt Dodi. Zoli és Anya kicsit sietett ezzel, mert egyből megálltak egy nem jóképű bokornál. :D Kétségtelen, hogy az öcsikém a Széchenyi-szoborral elegáns hátteret gondolt ki.
Fényképezkedést követően lassan leballagtunk a pályaudvarra, miközben az értékelést is megejtettük. Ekkor került elő a doktor megnevezés is, ami egy álom lenne. Őszintén szólva azt rossz néven vettem, hogy az ifjak (Dodi és Julcsi) előrerohantak, széttörve ezzel a családi egységvonulást. S hogy kaland is legyen, egy óvatlan mozdulatot sikerült tennem, aminek hatására kibicsaklott a bokám. Szerencsére Kedvesem nem rántottam magammal, sőt, Tillcsi menekített meg a teljes elbukástól. Azért alakításom riadalmat keltett, kicsit vissza is kellett venni a tempóból a fájdalom miatt. A járatra még várni kellett, szerencsére jó társaságban repült az idő, a fél óra pikk-pakk eltelt. Az utazás is hangulatosnak minősíthető, Kedvesemmel elemeztük az egész ceremóniát. Ifjak viselkedése kicsit idegesített mondjuk a hazaút során, mint ahogy Zolit is.
Negyed 7 után nem sokkal érkeztük meg szerény hajlékunkba, ahol aztán kisebb fogadást tartottunk volna terv szerint. Végül ebből a pezsgős koccintás valósult meg, amiről Dodiék majdnem megint lemaradtak, ha nem vagyok résen, és nem hívom őket a társaságba. Lakodalmi hangulatom visszatért, mert csomagoltam a süteményekből Kedveseméknél, miután nem nagyon kóstolták meg a finomságokat, illetve mert készültünk. 7 óra körül aztán Marcsiék hazatértek, mi pedig vacsoráztunk, és értékeltünk tovább.
Összességében azt kell mondanom, hogy sok tekintetben alulmaradt a második ceremónia az elsőhöz viszonyítva, ám sok vonatkozoásban viszont felülműlta azt. Emlékezetes esemény marad, az biztos! Köszönet a résztvevőknek, és Anyának, aki nélkül tényleg nem jutotttam volna idáig. KÖSZÖNÖM MÉGEGYSZER IS A FELTÉTLEN TÁMOGATÁST S BIZALMAT! Az olvasóknak pedig a türelmet, hogy terjedelmes írásom végigkövették. Egy másik perspektíváért látogassatok el ide: http://powerfox120.blogspot.com/2010/07/diplomaoszto.html
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése