Üdvözlet a kedves olvasóimnak!
Mint minden évben most is megrendezésre került a céges családi sportnap, melynek ezúttal is a kislődi kalandpark szolgált helyszínéül. Mivel tavaly is jól sikerült az esemény, így nem is volt kérdés, hogy résztveszek-e rajta. Család is hasonlóképpen vélekedett. És Attilát is meginvitáltam, mint minden eddigi párom is, bár féltem a visszautasítástól. Ám örömömre szolgált, hogy velem tartó szándékait erősítette meg inkább. :)
Idén július elejére datálták a szervezők eme rendezvényt, reménykedtem, hogy addigra a jogsi is meglesz, és végre sofőrködhetem. Hát lényegében megvan, csak hát a plasztikkártya hiányában a vezetés is arrébb tolódik. Mondjuk az autómhoz már csak vezetőt kellett szereznem, hiába, úr(nő) vagyok, vagy mifene. :)
És könnyeimmel küszködtem, amikor megtudtam, hogy a sportnapra nemcsak a móka kedvéért hívnak szívesen a munkaügyesek, hanem mert munkámat elismeri a vezetőség "Az Év dolgozója" díjjal. Igen, erre már omlós pályafutásom kezdetétől vágytam, és úgy érzem, tettem is sokat a cél érdekében. Új motivációk úgyis kellenek időnként.
Szóval el is érkeztünk az eseményhez villámgyorsan. Június utolsó hete hihetetlenül pörgősre sikerült, de így van az jól. A sportnapra való odajutást aztán csak az utolsó pillanatokban egyeztettük, bár a családi résztvevők száma még igen-igen kérdőjeles volt. Mert apuval eléggé összekaptunk, amiért egyáltalán nem tisztel, hogy az autó az enyém. Végre valami, amiért szintén megdolgoztam, és birtokolhatom. Az, hogy még nem vezethetem, részletkérdés. Mindenesetre ami az enyém, azt védem, és az Odett-el a garázsos szekrénynek való nekimenést nem díjaztam, főleg, hogy még az öregnek állt feljebb!!!! Na innentől döntöttem el, hogy nyugodtan itthon maradhat! És innentől zárom az autót!
Anyáról nem lehetett tudni a hét folyamán, hogy kell-e dolgoznia, vagy sem. Bár ő meg tavaly is eléggé hisztizett...és a régi Penny-napok is eszembe ötlöttek, amikor is mindig a kotlós üzemmódot tolták be...
Dodi nem volt kérdés egyedül. :) Olyan jó, hogy tesóval mindig lehet csapatni, és hogy számíthatok rá. Attila esetében tartottam attól, hogy mégse fog ez összejönni, de örültem, hogy nem így lett.
Július 7. reggel: ismét órazörömbölésre ébredtem, és valahogy a kedvem a nullához közelített...elég hamar sikerült azért összecihelődni, bár az időjárási kondíciókat akkor nem tudtam belőni. Így aztán a hátizsákot meg is tömtem mindenféle ruhaneművel, mondván, a gépjárműben elfér. :) 8 előtt kettő perccel épp a kaput nyitottam, amikor Attila is megérkezett. Ezt nevezem időzítésnek! :) Előzőleg sikerült eldöntenem, hogy szeretett Odettem még garázsmenetbe helyeződik óvatossági elvekből. Röpke eszmecsere és készülődés fennforgás után aztán negyed 9 után valamivel el is indulhattunk GPS-es felvezetéssel. Elég hamar meg is érkeztünk Kislődre, ahol meglepődve tapasztalhattam, hogy Attilát máris családtagnak tekintik. A belépőjegyek lerendezése után kisebb szóbeli csata alakult ki, hogy megéri-e, vagy sem...de hát akkor már mindegy is volt. :)
Első körben a reggeli helyszínét kellett felderíteni, miközben azért nézelődtünk, mi változott tavaly óta, és egyáltalán, mit fogunk kipróbálni. Odaérve szembesültünk a jelentősebb népcsoportosulással, ami azt is jelentette, hogy várakozásra következik. De elég gördülékenyen ment az étkek kiporciózása, így haladtunk is. Ami kicsit feszélyezett, hogy a műszaki igazgató foglalt helyet velünk szemben, és hogy ütemesen kell fogyasztani a kolbászt, hogy le ne maradjak a kitüntetés átadásról.
Ezúttal ez alig csúszott el a meghirdetetthez viszonyítottan. :) Kicsit izgultam is, és szerettem volna túllenni mielőbb a hacacárén. Szépen össze is csoportosult a banda, és Szabó József úr köszöntője után sorban előszólították a díjazottakat. A család hathatós noszogatására aztán én is előrébb iramodtam, hogy a hívó szóra elő tudjak gyorsan penderülni. Így is történt...Zoli méltató szavai után fogadtam Jóska gratulációját és az oklevelet, valamit az "Év dolgozója" plakettet. Aztán jöhetett az elmaradhatatlan fotózkodás, és újra büszkeség és boldogság járta át a lelkemet. :) Igen-igen, nagyon szerettem volna eme díjat magaménak tudni már a kezdetektől fogva. És elértem, megküzdöttem érte. :)
A díjátadók után oszlódott a népség. Mi első körben a kötélpályák felé vettük az irányzékot. Persze tudtuk, hogy a mászás el fog maradni, inkább csak szemlélődés lesz. Attila ugyanakkor vette a bátorságot, és feliramodott a magasságokba...a sörözést és egyhelyütt ücsörgést megunva aztán mi is körbenéztünk alant. És szemet vettünk a vízibiciklizésre, ami végül a húzós ár miatt mégse jött össze. Ellenben más járműhajtás igen. A magam részéről ezt a minigokartozást pokolian élveztem, legalább lehetett mit vezetni. :)
Egy jó másfél óra után visszatérünk a bázispontra, a kötélpályákhoz, nagyjából Attila is ekkora "ért földet". :) A kalandtaglalást és hűsítő itókázást követően kéz a kézben indultunk el ismét körbelesni. A hófánk igen-igen csalogatott, de végül a "Hámori-várban" kötöttünk ki. Itt volt zsákbadobálás, parittya- és gerelydobás, íjászat, légpuskás rókavadászat, késhajítás. A magam részéről a babzsák hajigálás nyerte el a tetszésemet, persze a legtávolabbi kosarakba nem sikerült beletalálni. A gerelyhajításnál a technikát nem tudtam kitalálni, így inkább csak hajigálás lett cél nélkül. Az egyéb fegyvereket meg meghagytam a fiúknak. Meg kell hagyni, Attila és Dodi kezében is jól állt a puska, illetve az íj is. :)
És hogy móka és kacagás is legyen ezen túlmenően is, Dodival magunkra öltöttük a harci páncélt, és csatáztunk is egyet. Hát az a dróting igen-igen jelentős súllyal bírt, szóval respect a középkori lovagoknak...:) Továbbá királynőként érezzem magam, a trón kipróbálása se maradhatott el. Az itt eltöltött időre a koronát a kötélhintázás helyezte fel.
Az idő nagyon haladott sietve...és még az ebéden innen voltunk. Úgyhogy kettő előtt nem sokkal távoztunk a várból. A jurtákat azért sikerült szemügyre venni, és még egy magaslest is megmásztunk Dodival. Igaz, szokás szerint lefelé küzdöttem a tériszonnyal, de csak lejutottam. :) És Dodi lefelé kipróbálta a kötélen csúszást is. Majd visszabattyogtunk a kis tisztásra, ahol az ebédre várva jelentős sor várakozott. De rugalmasan ment a porciózás, dicséret illeti a csapatot! Persze nálunk adódott egy kis morgás, de lényegében letelepedve jóízűen elfogyasztottuk a babgulyást, ami ízvilágát tekintve pazarnak volt mondható.
S mivel Attilának programja adódott délutánra, így lassanként a távozásra készülődés került előtérbe. De azért még a tavaly nagy sikert aratott tutaj nem maradhatott ki. A családi verziót vettük birtokba ráadásul, és Attila remekül révészkedett. :) Anya és Dodi a sima tutajt is kipróbálták, míg Attila a vízi akadálypályára merészkedett...ezek voltak az esemény záróakkordjai lényegében. Fél három tájékán jöttünk ki, és indultunk hazabakára.
Mindent egybevetve kellemes kikapcsolódást nyújtott az esemény, még akkor is, ha nem voltunk túlzottan aktívak. Még emlegetjük ezt is alighanem sokáig...Folytatás jövőre, Veletek, ugyanitt! :)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése