Üdvözlet a kedves olvasóimnak!
Most rendhagyóbb hétértékelőféle következik. Hétfőről már tudósítottam külön posztban. Kedd izgatottságban telt, mivel a szerdai nagy találkozásra készülgettem.
Gyorsan ugrándozzunk is oda, nevezetesen az Úr megtestesülését követő 2009. esztendő karácsony havának 16. napjára, mely életemben egy újabb mérföldkövet jelentett. Az előzőekben már ismertettem, hogy társkereső-projektem fokozódott, és hogy bizonyos pénteki napon egy igen-igen ígéretes küldeménnyel kezdetét vette valami. Valami varázslatos. A hétvégi kilométeres levelezés során kiderült, hogy Attila kedves születése óta látássérült. Amikor ezt olvastam, azonnal elkezdett dominálni a helyzetekbe való beleélőképességem. Fantasztikus srácnak tartottam, és mindenképpen szerettem volna találkozni Véle. A levelei akkora hatást gyakoroltak rám, mint még semmi eddigi életemben. Ugyanakkor be kell valljam, félelmeim is adódtak, hogy hogy is közelítsek Hozzá. Tényleg nem szerettem volna Attilám lelkébe tiporni akaratlanul sem. A nehézségeim pedig épp egy tulajdonságomból adódtak elő, mert mindig mindenkinek segítek, akinek csak tudok. Így aztán Őt is mindenben óvatosságra intettem volna, de figyelembe kellett vételményeznem, hogy azzal pedig akármilyen jószándék is vezérel, épphogy megsértem. Talán pont emiatt is vált egyre fontosabbá, hogy megkíséreljem átélni szituációját. Eképpen próbáltam felgöngyölíteni, mi is az a megnyilvánulás, ami kerülendő, amit magam is rossznéven vennék. Bár még így se volt minden kristálytiszta. Persze megosztottam Vele aggodalmaim, az a hétfői illetőleg keddi magabiztosságom kissé alábbfagyott, bár titkon reméltem, hogy érezni fogom, mikor mennyit segédkezhetek, továbbá bíztam Attilában is, hogy érezteti majdan. :-) Ezektől függetlenül persze adrenalinszintem az egekbe szökdécselt, vérnyomásommal egyetemben, melyet az izgatottság idézett elő. Mégiscsak randevúra készülődtem. :-) Kicsit speciális színhelyű találkára, mivelhogy kedden az időponton kívül lefixálódott, hogy Nálunk leledzünk majdan. Még mielőtt bárki bármit kommentelne, ajánlom szíves figyelmébe egy korábbi bejegyzésem az éjszakázós kalandocskákhoz való hozzáállásomról! :-) Meglepivel készülődtem mindenképpen, szerettem volna meglelni a kinderfigura gyűjteményem, és kedvencemet odaajándékozni. Ebbe a felderítő hadjáratba aput is bevontam, és ekkor meséltem neki a randevúról. Tulajdonképpen Kis családból csak Anya volt beavatódva addig. Persze legfőbb támogatómmal szemben követelmény is, hogy nyílt legyek. És elkövetkezett ennyi kis bevezető gondolat után ama nagy nap, 2009. december 16. délután negyed 2. Mivel Attilában egy hős lovagot is lehet tisztelni, így várakozott reám az ajkai (fő)buszpályaudvaron édesanyja társaságában (így Őt is rögtön megismerhettem, persze tartottam picinyt Tőle is. Mert mint minden édesanya, azért bizonyosan aggódott). Valahogy magától értetődött, hogy megragadjam azon nyomban kicsi kezét. A hűs levegő dacára nem vettem kézmelegítőt, mivel előzetesen ráeszméltem, hogy számára a tapintás milyen fontos. De azért zsebrevághattam a kezecskéinket. :-) Egy jó fertályórás járóföldre lakoznak a buszpályaudvartól. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy biztos, ami biztos, vittem magammal Ajka térképet! :-) Ami végülis teljesen szükségtelennek bizonyult. :-) Kellemes volt a sétafika, sok érdekes információhoz jutottam. A vidámság pedig egyszerűen lenyűgözött, és Attila is, no meg az egész családja (akik jól eltünedeztek vásárolgatós indoklással közben, kettecskén hagyva minket. Aztán nem mintha bántam volna! :-)). Beszélgettünk, beszélgettünk, beszélgettünk, ittam a szavait. Kezdetben még gyakran kellett szabadkoznom, és kicsit tovább is tartott megfogalmazványoznom gondolatim. Azért mindent szépen sikerült. :-) Megtudtam, hogy milyen nagy az Isten állatoskertje, és bizony magam is elszönyülködtem a társadalom és a látássérültek kapcsolatán. Be kell valljam azt is, hogy nem kerültem még közelebbi viszonyba nem látó emberrel, bár azt azért arcozás nélkül állítom, hogy nem úgy viselkednék mint a legtöbb egyén. És úgy ellamentálgattam. A legtöbben kesergünk folyton-folyvást apró-cseprő problémáink miatt, észre sem vesszük, hogy nekünk pedig könnyebb, hiszen minden képességünk birtokoljuk... Visszakanyarodgatva a szerdai napocskához, figyelmezgettem Attilát , és adódott egy-két dolog, amin rendesen meglepődtem. Ami nagyon emlékezetes marad, az a túrókrémpusztító hadművelet, ahol persze jól elnyammogtam ismételten. Legyen szó bármilyen étekről, rendelkezem olyan tulajdonsággal, hogy fél napig tart, míg bendőmbe jutottam. :-) És valahogy a konyhai ténykedés közben varázsolódtam el úgy igazán. Illetőleg egyúttal meg is döbbentem: ha kajtatok a fiókban egy mokkáskanyalat, matatok, még akkor is, ha tudom, hova kell nyúlni...és Attila pedig egy egyszerű mozdulattal megragadott két kanálkát...A randink előtt azért foglalkoztatott a helyzet komplikáltsága, hogy majdan nem megfelelőképpen birkózom meg vele. Lényegében magamtól is féltem. És az érzések sem voltak mindig egyértelműek, csak annyit sejtettem, hogy biztosan kapcsolatban akarok maradni Attilával, a kérdés ennek mélysége volt. :-) Amúgy a vacillálás, vagy nem tudom, mivel illessem, a hirtelen felbukkanás miatt adódott, mivel akkor még egy férfiegyed nem volt lezárványozva. Illetve akkor már affelé haladványoztam, ami nálam nem oly könnyed azért...Nem nevezem már meg, jelzem ezzel is, hogy lomtárba került. Mondjuk komolytalanságát, vagy határozatlanságat bizonyítja, hogy az ígért vacsorát is lesommantotta. Más kérdés, hogy én is megtettem volna kellemetesebbnek ígérkező elfoglaltság okán (ti.: randi és az ajándék vacsó is egyidőre datálódott). :-) Persze hétvége óta már nem volt akkora késztetés, hogy keressem az iménti személy társaságát, ellenben máséval. :-) Aztán amikor gondoltam valamire, Attila pedig már adta is előfelé ugyanazt, hát az valami hihetetlen volt. És ezt követően elcsattant az első érzelmetes, de szolid csókocska is. Bár ott hamar észbekaptam, hogy ne ingereljük a környezetet. Volt egy megérzésem, hogy tesója nem igazán díjazza a mi működésünket tudat alattilag. És ha nem közleményezi, akkor is rossz. Az idő persze iparkodott előrefelé rendesen, a családot pedig nem szerettem volna esti rituális ténykedéseikben megzavarni, így hazatértem. Kicsim pedig lovagocskához illően kikísért a buszra. Ott a pályaudvaron megint megilletődtem, hogy bizonyos dolgokat honnan észrevételményez. :-) Na, az is remekül példálózza, hogy én nem a tömeggel voltam elfoglalódva. :-) És hát az ajándék igazán nem kellett volna! Egy levelet is átadományozott, lelkemre kötözve, hogy csak idehaza boncolhatom ki. Ami úgy is történt. Ha akartam volna, akkor se tudtam volna elolvasmányozni, mivel a Merci buszon a haloványzöld világítás is csak a megállókban kapcsolódott fel. A levélke pedig egy gyönyörű versikét tartalmazott. :-) Itthon aztán lelkendeztem, mesélgettem, és örvendeztem Kincsem felett, illetve elláttam különböző írományokkal Őkegyelmét! :-) A pénteki második találkozónk is igen remekül sikeredett. Ebben pedig az marad emlékezetes, hogy a szilvás teácskát is barackosnak véltem. :-) Bár hozzáfűzném, kicsit fura volt, hogy közben vendégük is érkezett, én pedig nem akartam volna alkalmatlankodni semmi szín alatt. Aztán azért integrálódtam a közegbe, Kedvesem közelsége megnyugtatott. Ezen második találka kapott egy érdekes felvezetést, mivel összefutottam Eszter unokatesómmal (akivel hát elég kutyus-macskusz a viszonyunk éppen ellentétes nézeteink miatt). Akkor mondottam ki először, hogy a barátomhoz tartok, valami varázslatos volt a szó is. :-) Attilának ekkor is vittem valami kis apróságot, jelesül a tablóképem (frissebb hiányában), amit elhelyezheti pénztárcájában, iratai között. A rejtett üzenete ennek az volt, hogy mindig Vele vagyok! :-) És ekkor találtam ki karácsonyi ajándékát is. De milyen nehezen tudtam megállni, hogy ki ne kérjem a véleményezését azon nyomban! :-) Most is a pályaudvaron váltunk el egymástól (nagyon tartok bizonyos ellenszegülésekért járó szankcióktól:-)), hazaérve ismét csak lelkendeztem, és gyártottam a kilométer hosszúságú e-mail-et Kedvesemnek. Hát igen, ha nem vagyunk egy légtérben, akkor azért kattognak azok a klaviatúrák mind Ajkán, mint Noszlopon. :-) Továbbá Dodit is tájékoztattam az eseményekről. Mindjárt el is kezdte keresni a becenevet Attilának. :-) Én meg örvendeztem annak is, hogy ismét beszélgetünk.
Szombat a szokásos robotkával tellett, meg az írományozással azt megszakítandó. :-) Bakonyi vidékünket fehér lepel borította be, és oly gyönyörűségesen havzott, hogy örömömre szolgált figyelmezni. Ilyenkor mindig nagy elánnal vágjuk bele Chappy-t a hóba, ám ez most elmaradozott. Inkább írkáltam. :-) Este pedig végre egy jót tudtunk csacsorászni Dodival.
Vasárnapra ismét lucullus-i lakoma került asztalunkra. Az ebédet úgy rendeltük (üdülési csekkeket elméltatva), belakmároztunk, aztán elpilledtünk. Bár azért nem voltam teljesen elégedett az étkekkel, juttattam már bendőmbe ízletesebbeket is. Aztán vártuk nagybátyámékat szieszta közben, akik akkora jelentkeztek be. Illetőleg zeneiskola van még vélhetően bérmalánykámnak, és akkor minket útbaejtve szoktak menni. Az ígérvény dacára mégsem tettek mostan látogatást. Mondjuk sejtettem, hogy úgyis hívnak előtte, és nem mást, mint engem, mivel hozzám érkeznek legfőképpen. Fel is dühedtem e napon, olvasgatás után nekiveselkedtem blogencsbe sortszaporítani, az előző heti hétfői krónikát sikerült is összehoznon. Aztán a publikálásnál tartottam, mikor is kiderült, hogy az egész íromány odaveszett! És nem mentettem ki Word-be! :-S Úgyhogy innentől fogva ctrl-c, ctrl-v-t alkalmazok írományozás közben is. Zúgolódás közben kaptam egy érdekes üzenetecskét. Volt még egy oldal, ahonnan néhány ismerős (pontosabban a válaszaik) miatt nem töröltem magam azonnali hatállyal(persze Kedvesem is tudott erről, nincs titok előtte). Rá kellett döbbennem, hogy miért is tartunk ott, ahol. Senki a közelébe nem ér bemutatkozó levelet illetően sem!!! Az előbbi mókuskának pedig elmagyaráztam a tényállást, nem nagyon figyelmezte be, hogy akkor már réges-rég átállítódott adatlapomon az oldalon való regisztrációm célzata. :-) Kedvesem pedig hívásával is megörvendeztett, persze családom zavart ekkor is. Sose értettem, miért kell parodizálni miközben beszélek, miután végzek...Telefont nem is csipázom túlzottan. Az este álmodozgatással, és természetesen csacsorászással telt, illetőleg blogencsbe is újraírtam a már emlegetett posztot.
És mostan úgy vélem, a hét eseményeinek végére is értem. Mindenkinek minden szépet, majd még firkantok! :-) Ágyő, most balra el.
Gyorsan ugrándozzunk is oda, nevezetesen az Úr megtestesülését követő 2009. esztendő karácsony havának 16. napjára, mely életemben egy újabb mérföldkövet jelentett. Az előzőekben már ismertettem, hogy társkereső-projektem fokozódott, és hogy bizonyos pénteki napon egy igen-igen ígéretes küldeménnyel kezdetét vette valami. Valami varázslatos. A hétvégi kilométeres levelezés során kiderült, hogy Attila kedves születése óta látássérült. Amikor ezt olvastam, azonnal elkezdett dominálni a helyzetekbe való beleélőképességem. Fantasztikus srácnak tartottam, és mindenképpen szerettem volna találkozni Véle. A levelei akkora hatást gyakoroltak rám, mint még semmi eddigi életemben. Ugyanakkor be kell valljam, félelmeim is adódtak, hogy hogy is közelítsek Hozzá. Tényleg nem szerettem volna Attilám lelkébe tiporni akaratlanul sem. A nehézségeim pedig épp egy tulajdonságomból adódtak elő, mert mindig mindenkinek segítek, akinek csak tudok. Így aztán Őt is mindenben óvatosságra intettem volna, de figyelembe kellett vételményeznem, hogy azzal pedig akármilyen jószándék is vezérel, épphogy megsértem. Talán pont emiatt is vált egyre fontosabbá, hogy megkíséreljem átélni szituációját. Eképpen próbáltam felgöngyölíteni, mi is az a megnyilvánulás, ami kerülendő, amit magam is rossznéven vennék. Bár még így se volt minden kristálytiszta. Persze megosztottam Vele aggodalmaim, az a hétfői illetőleg keddi magabiztosságom kissé alábbfagyott, bár titkon reméltem, hogy érezni fogom, mikor mennyit segédkezhetek, továbbá bíztam Attilában is, hogy érezteti majdan. :-) Ezektől függetlenül persze adrenalinszintem az egekbe szökdécselt, vérnyomásommal egyetemben, melyet az izgatottság idézett elő. Mégiscsak randevúra készülődtem. :-) Kicsit speciális színhelyű találkára, mivelhogy kedden az időponton kívül lefixálódott, hogy Nálunk leledzünk majdan. Még mielőtt bárki bármit kommentelne, ajánlom szíves figyelmébe egy korábbi bejegyzésem az éjszakázós kalandocskákhoz való hozzáállásomról! :-) Meglepivel készülődtem mindenképpen, szerettem volna meglelni a kinderfigura gyűjteményem, és kedvencemet odaajándékozni. Ebbe a felderítő hadjáratba aput is bevontam, és ekkor meséltem neki a randevúról. Tulajdonképpen Kis családból csak Anya volt beavatódva addig. Persze legfőbb támogatómmal szemben követelmény is, hogy nyílt legyek. És elkövetkezett ennyi kis bevezető gondolat után ama nagy nap, 2009. december 16. délután negyed 2. Mivel Attilában egy hős lovagot is lehet tisztelni, így várakozott reám az ajkai (fő)buszpályaudvaron édesanyja társaságában (így Őt is rögtön megismerhettem, persze tartottam picinyt Tőle is. Mert mint minden édesanya, azért bizonyosan aggódott). Valahogy magától értetődött, hogy megragadjam azon nyomban kicsi kezét. A hűs levegő dacára nem vettem kézmelegítőt, mivel előzetesen ráeszméltem, hogy számára a tapintás milyen fontos. De azért zsebrevághattam a kezecskéinket. :-) Egy jó fertályórás járóföldre lakoznak a buszpályaudvartól. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy biztos, ami biztos, vittem magammal Ajka térképet! :-) Ami végülis teljesen szükségtelennek bizonyult. :-) Kellemes volt a sétafika, sok érdekes információhoz jutottam. A vidámság pedig egyszerűen lenyűgözött, és Attila is, no meg az egész családja (akik jól eltünedeztek vásárolgatós indoklással közben, kettecskén hagyva minket. Aztán nem mintha bántam volna! :-)). Beszélgettünk, beszélgettünk, beszélgettünk, ittam a szavait. Kezdetben még gyakran kellett szabadkoznom, és kicsit tovább is tartott megfogalmazványoznom gondolatim. Azért mindent szépen sikerült. :-) Megtudtam, hogy milyen nagy az Isten állatoskertje, és bizony magam is elszönyülködtem a társadalom és a látássérültek kapcsolatán. Be kell valljam azt is, hogy nem kerültem még közelebbi viszonyba nem látó emberrel, bár azt azért arcozás nélkül állítom, hogy nem úgy viselkednék mint a legtöbb egyén. És úgy ellamentálgattam. A legtöbben kesergünk folyton-folyvást apró-cseprő problémáink miatt, észre sem vesszük, hogy nekünk pedig könnyebb, hiszen minden képességünk birtokoljuk... Visszakanyarodgatva a szerdai napocskához, figyelmezgettem Attilát , és adódott egy-két dolog, amin rendesen meglepődtem. Ami nagyon emlékezetes marad, az a túrókrémpusztító hadművelet, ahol persze jól elnyammogtam ismételten. Legyen szó bármilyen étekről, rendelkezem olyan tulajdonsággal, hogy fél napig tart, míg bendőmbe jutottam. :-) És valahogy a konyhai ténykedés közben varázsolódtam el úgy igazán. Illetőleg egyúttal meg is döbbentem: ha kajtatok a fiókban egy mokkáskanyalat, matatok, még akkor is, ha tudom, hova kell nyúlni...és Attila pedig egy egyszerű mozdulattal megragadott két kanálkát...A randink előtt azért foglalkoztatott a helyzet komplikáltsága, hogy majdan nem megfelelőképpen birkózom meg vele. Lényegében magamtól is féltem. És az érzések sem voltak mindig egyértelműek, csak annyit sejtettem, hogy biztosan kapcsolatban akarok maradni Attilával, a kérdés ennek mélysége volt. :-) Amúgy a vacillálás, vagy nem tudom, mivel illessem, a hirtelen felbukkanás miatt adódott, mivel akkor még egy férfiegyed nem volt lezárványozva. Illetve akkor már affelé haladványoztam, ami nálam nem oly könnyed azért...Nem nevezem már meg, jelzem ezzel is, hogy lomtárba került. Mondjuk komolytalanságát, vagy határozatlanságat bizonyítja, hogy az ígért vacsorát is lesommantotta. Más kérdés, hogy én is megtettem volna kellemetesebbnek ígérkező elfoglaltság okán (ti.: randi és az ajándék vacsó is egyidőre datálódott). :-) Persze hétvége óta már nem volt akkora késztetés, hogy keressem az iménti személy társaságát, ellenben máséval. :-) Aztán amikor gondoltam valamire, Attila pedig már adta is előfelé ugyanazt, hát az valami hihetetlen volt. És ezt követően elcsattant az első érzelmetes, de szolid csókocska is. Bár ott hamar észbekaptam, hogy ne ingereljük a környezetet. Volt egy megérzésem, hogy tesója nem igazán díjazza a mi működésünket tudat alattilag. És ha nem közleményezi, akkor is rossz. Az idő persze iparkodott előrefelé rendesen, a családot pedig nem szerettem volna esti rituális ténykedéseikben megzavarni, így hazatértem. Kicsim pedig lovagocskához illően kikísért a buszra. Ott a pályaudvaron megint megilletődtem, hogy bizonyos dolgokat honnan észrevételményez. :-) Na, az is remekül példálózza, hogy én nem a tömeggel voltam elfoglalódva. :-) És hát az ajándék igazán nem kellett volna! Egy levelet is átadományozott, lelkemre kötözve, hogy csak idehaza boncolhatom ki. Ami úgy is történt. Ha akartam volna, akkor se tudtam volna elolvasmányozni, mivel a Merci buszon a haloványzöld világítás is csak a megállókban kapcsolódott fel. A levélke pedig egy gyönyörű versikét tartalmazott. :-) Itthon aztán lelkendeztem, mesélgettem, és örvendeztem Kincsem felett, illetve elláttam különböző írományokkal Őkegyelmét! :-) A pénteki második találkozónk is igen remekül sikeredett. Ebben pedig az marad emlékezetes, hogy a szilvás teácskát is barackosnak véltem. :-) Bár hozzáfűzném, kicsit fura volt, hogy közben vendégük is érkezett, én pedig nem akartam volna alkalmatlankodni semmi szín alatt. Aztán azért integrálódtam a közegbe, Kedvesem közelsége megnyugtatott. Ezen második találka kapott egy érdekes felvezetést, mivel összefutottam Eszter unokatesómmal (akivel hát elég kutyus-macskusz a viszonyunk éppen ellentétes nézeteink miatt). Akkor mondottam ki először, hogy a barátomhoz tartok, valami varázslatos volt a szó is. :-) Attilának ekkor is vittem valami kis apróságot, jelesül a tablóképem (frissebb hiányában), amit elhelyezheti pénztárcájában, iratai között. A rejtett üzenete ennek az volt, hogy mindig Vele vagyok! :-) És ekkor találtam ki karácsonyi ajándékát is. De milyen nehezen tudtam megállni, hogy ki ne kérjem a véleményezését azon nyomban! :-) Most is a pályaudvaron váltunk el egymástól (nagyon tartok bizonyos ellenszegülésekért járó szankcióktól:-)), hazaérve ismét csak lelkendeztem, és gyártottam a kilométer hosszúságú e-mail-et Kedvesemnek. Hát igen, ha nem vagyunk egy légtérben, akkor azért kattognak azok a klaviatúrák mind Ajkán, mint Noszlopon. :-) Továbbá Dodit is tájékoztattam az eseményekről. Mindjárt el is kezdte keresni a becenevet Attilának. :-) Én meg örvendeztem annak is, hogy ismét beszélgetünk. Szombat a szokásos robotkával tellett, meg az írományozással azt megszakítandó. :-) Bakonyi vidékünket fehér lepel borította be, és oly gyönyörűségesen havzott, hogy örömömre szolgált figyelmezni. Ilyenkor mindig nagy elánnal vágjuk bele Chappy-t a hóba, ám ez most elmaradozott. Inkább írkáltam. :-) Este pedig végre egy jót tudtunk csacsorászni Dodival.
Vasárnapra ismét lucullus-i lakoma került asztalunkra. Az ebédet úgy rendeltük (üdülési csekkeket elméltatva), belakmároztunk, aztán elpilledtünk. Bár azért nem voltam teljesen elégedett az étkekkel, juttattam már bendőmbe ízletesebbeket is. Aztán vártuk nagybátyámékat szieszta közben, akik akkora jelentkeztek be. Illetőleg zeneiskola van még vélhetően bérmalánykámnak, és akkor minket útbaejtve szoktak menni. Az ígérvény dacára mégsem tettek mostan látogatást. Mondjuk sejtettem, hogy úgyis hívnak előtte, és nem mást, mint engem, mivel hozzám érkeznek legfőképpen. Fel is dühedtem e napon, olvasgatás után nekiveselkedtem blogencsbe sortszaporítani, az előző heti hétfői krónikát sikerült is összehoznon. Aztán a publikálásnál tartottam, mikor is kiderült, hogy az egész íromány odaveszett! És nem mentettem ki Word-be! :-S Úgyhogy innentől fogva ctrl-c, ctrl-v-t alkalmazok írományozás közben is. Zúgolódás közben kaptam egy érdekes üzenetecskét. Volt még egy oldal, ahonnan néhány ismerős (pontosabban a válaszaik) miatt nem töröltem magam azonnali hatállyal(persze Kedvesem is tudott erről, nincs titok előtte). Rá kellett döbbennem, hogy miért is tartunk ott, ahol. Senki a közelébe nem ér bemutatkozó levelet illetően sem!!! Az előbbi mókuskának pedig elmagyaráztam a tényállást, nem nagyon figyelmezte be, hogy akkor már réges-rég átállítódott adatlapomon az oldalon való regisztrációm célzata. :-) Kedvesem pedig hívásával is megörvendeztett, persze családom zavart ekkor is. Sose értettem, miért kell parodizálni miközben beszélek, miután végzek...Telefont nem is csipázom túlzottan. Az este álmodozgatással, és természetesen csacsorászással telt, illetőleg blogencsbe is újraírtam a már emlegetett posztot.
És mostan úgy vélem, a hét eseményeinek végére is értem. Mindenkinek minden szépet, majd még firkantok! :-) Ágyő, most balra el.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése